Haza érkeztünk szerencsésen második utunkról is. Néhány gondolat kavarog bennem az eddigi közös munkánkról, amit szeretnék megosztani veletek, hogy megköszönjem ezzel is az eddigieket, s egyben kifejezzem reményemet, hogy ennek a munkának lesz folytatása.
Egyre inkább azt gondolom, hogy a drogozás azaz a kábítószerek eszközként való felhasználása jelentős részben civilizációs betegség. A természetben helyesen töltött idő (itt a sziklamászásra és az azzal járó egyéb tevékenységekre gondolok, melynek célja, feladata, vonzereje van), s a megszokott komfort részleges nélkülözése úgy tűnik mindannyiunkban felvetett olyan alapkérdéseket, melyek tartós pozitív változásokat generálnak. Olyanokra gondolok, mint a ki vagyok én kérdés, a honnan indultam, mi vagyok most és mivé szeretnék válni. A "srácok" beszámolói alapján úgy éreztem, nagyon nagy fejlődésen mentek át. Vikivel, Osival egy, Ákossal, Tibivel kettő éve dolgozom azon, hogy fiatal koruk ellenére ilyen komolysággal és felelősséggel gondolkozzanak önmagukról. Mindannyian önmagukat és útjukat kereső fiatalok, akiktől környezetük úgy várja el azt, hogy felnőtté, érett személyiséggé váljanak, hogy közben nem mutat nekik a világon semmi értelmes alternatívát. A Megállóban a hétköznapi helyzetek sokaságával, elemzésével, az emberi kapcsolatokba és a szeretetbe vetett hit kialakításával, aprólékos, időigényes munkával küzdünk az önzőség, kielégületlenség feladásáért, elengedéséért. Ez nagyrészt eredményes munka, vannak hozzá eszközeink, mint a színház, a csoportok, a tanulás, ám sok időt, türelmet, kitartást igényel, ami nem nekünk segítőknek nehéz, hisz ez az egyik fő feladatunk, hanem azoknak a fiataloknak, akik e munkát végzik. Idejük nekik nincs. Mindenki akkor kezd el fejlődni, amikor valamiben magára talál, míg ez nem történik meg egy-egy emberben, addig nekünk kell számára napról napra új reményeket gyártani és adni. E tekintetben igencsak fontos az idő, hisz minél hosszabb, annál nehezebb a hitüket megtartani, s annak elvesztése a boldogság, boldogulás, élet elvesztését jelenti. Azért részleteztem ezt a gondolatsort, mert a természetben, sziklán töltött kétszer egy hét, a tapasztalatok intenzitása, a szimbólumok egyértelműsége miatt előre repített minket az időben. Osiék felnőtt dolgokról, felnőtt módon kezdtek beszélni, amire, úgy számítottam, hogy csak kb. egy év múlva fog sor kerülni, ha addig sikerül megtartani Őket. Ma átvettük VHS-re a video felvételeket. Az átvétel során a TV képernyőjén néztük páran valamelyikünk küszködését egy sziklai útban. Marci, aki nem volt velünk Lengyelországban, s akivel egyáltalán nem beszélgettünk élményeinkről egyszercsak félig viccesen megszólalt "ez olyan, mint ha a leállásomat nézném". Pedig -ezt majd Ti is látjátok- a felvételek nem adják vissza hitelesen a valódi élményt, nem elég érzékletesek. Amit Ti többször is mondtatok, hogy a mászás után jobbá válik az ember, így már én is kezdem érteni és hinni. Bár oly sok tapasztalatom még nincsen, de e rövid idő alatt is megfigyelhettem azt, hogy egy-egy túra során elrendeződnek a lelki bonyodalmaim. A mászás azt tanítja nekem, hogy arra figyeljek, ami fontos, s a kevésbé lényeges dolgokkal csak a maguk helyén kell törődni. Tudatosítja, hogy csak egy életem van, s mint egyetlen, annak értéke felbecsülődik. Viki talált magában valami gátat, ami nem engedte, hogy átlépjen egyes határokat. Azt mondja ez az életében több területen jellemzi Őt, de most, hogy ez megfogalmazódott benne tud és kíván azon dolgozni, hogy ebben változzon. Osinak nevelő szüleivel, főként anyukájával vannak érzelmi nehézségei, amikor hazaérkeztünk azt mesélte, hogy valami lelki nyugalom árasztotta el az út után, s ez segített neki abban is, hogy egy újabb vita helyzetben nyugodt tudjon maradni, s mamájának megengedni azt, hogy úgy vélekedjen, gondolkodjon róla ahogy szeretne vagy ahogy ezt éppen tenni képes. Ákos, akit megérintett az utolsó esti beszélgetésünk, főként Robert mondata, miszerint "egyszer elgondolkodtam azon hogy mi fontosabb, a boldogságom vagy egy új autó", úgy döntött, hogy nagy energiákat fektet a tanulásba, ennek érdekében átszervezte életét. Tekintve, hogy két éve jár az iskolába, ez a döntés nagy dolog, nagy eredmény. E mellett sportjához is vissza tér, amibe oly sok év munkáját fektette be, s melyet nem űz már két éve. Tibi egyszerűen, de szépen fogalmazott: "ha állsz egy ponton, s lefele nézel az nem jó, mert megijedsz, hogy leeshetsz, ha felfelé nézel az nem jó, mert elrémülsz, hogy sose jutsz fel, ha körül nézel magad körül nem fogsz félni, s megtalálod az utat a következő lépéshez". Mindezt csoporton egy sziklamászáshoz egyáltalán nem kapcsolódó témában mondta, s jó volt hallani. A magam részéről megerősítést nyertem abban, hogy a kellő áldozatokat továbbra is meg kell hoznom egy életformáért, melyre vágyom, melyben önmagam lehetek, mely másoknak is hasznos. Ez az a segítői munka, amit végzek, s ez egyben életforma is, melynek részévé kezd válni a sziklamászás is, s őszintén remélem, hogy ez tartósan részévé válhat. E sorokkal szeretném megköszönni, amit értünk tettetek, illetve azzal, hogy próbálom minden erőmmel segíteni azt a célt, melyet Ti tűztetek ki magatok elé, hogy egy kezdő drogos csoportot felvisztek a Tátrában egy "nagy útra". Ebben a csoport összetartását, s "lelki karbantartását" tudom vállalni, bár tekintve e remek "srácokat" ez nem is oly nehéz feladat.

Minden jót kívánok nektek, szeretettel ölelek mindenkit:
Csaba

 

tovább :-)