|
|
|
Na ez már keményebb volt. Az előző utak fontos érzései, élményei kiegészültek az igazi mászással. Nem akarnám azokat lekicsinyelni, mert nagyon is hasznosak voltak, de a három programot ez a tátrai út igazán megkoronázta. Egy egész napot vett igénybe, hogy feltúrázzunk a menedékházhoz, cipelve ruhát, élelmet, felszerelést. Az úton csak szembejövő emberekkel találkoztunk, s ahogy haladtunk az befele az erdőbe a szembejövők is elmaradtak. Aztán elmaradtak a nagy fák, majd a kisfák. Márta lemaradt, eltévedt, Robert a vezetőnk visszament megkeresni. Még világos volt, amikor egyedül maradtam a turista úton. Olyan 1400 méter körül lehettem egy hegy oldalában, amerre a szemem ellátott civilizációra, emberre utaló jel nem volt. Így szállt le az éjszaka, a szél felerősödött, a hőmérséklet zuhant. A semmibe kerültem, egyedül. Annyit tudtam, hogy Robert a tapasztalt mászó az úton mögöttem van valahol, ezért nem eshet bajom. Félni nem féltem, de olyan törékenynek, jelentéktelennek, picinek éreztem magam, mint talán még soha. Nem volt negatív az érzés, inkább csak elfogadtam akkor, hogy sem a testem, sem a lelkem nem nagyobb és erősebb egy itteni fűcsomóénál, törékenységemnek egy erősebb széllökés, pár mínusz fok könnyedén véget vethet. Hogy ezt nem teszi azért hálás vagyok, igazi hálát érzek. Eszembe jutnak történetek, hogy valaki eltéved a hegyekben, bennreked egy barlangban, nem értem, hogyan képesek napokig túlélni. Meghatott tiszteletet érzek irántuk. Aztán megjönnek Roberték, s indulunk fel a sötét semmibe. Nagyon hirtelen és nagyon váratlanul bukkan elő a menedékház. Egyetlen lámpa fényétől karácsonyi melegség áramlik szét bennem. A többiek jóval előbb indultak, így már ott vártak. Annyira magányosnak éreztem magam az éjjeli hegyen, hogy megöleltem volna Őket, de Ők már régóta ott voltak, s mire én érkeztem már unatkoztak. Nem csak az ölelés, de az örülés is elmaradt, azaz nem örültek az érkezésemnek. Ekkor éreztem magam igazán magányosnak. Valami szar ágyat hagytak nekem, s gyülemlett bennem a düh önzőségük láttán, de eszembe jutott, hogy egy órája még a fűcsomóé volt minden tiszteletem. Heten voltunk, s hét ágy, tehát az önzőség is az enyém, hisz a szar ágy másnak is az. Senkit nem bántottam elfogadtam a ma estére kiszabott magányt. Reggel láttam meg, hogy hol vagyok. Gyönyörű táj, tengerszemmel. Hegymászók indulnak útnak és törpülnek el a hegyoldalakban. Mi is elindulunk. Három órás kimerítő gyalogtúra, míg a szikla aljához érünk. A fal 250 méter. Ha elindulunk, a második kötélhossz után már nem lehet visszafordulni, csak felfele vezet az út. Úgy kell neki indulnunk tehát az útnak, hogy nem tudjuk, nem is nagyon látjuk a végét. Persze Roberték ismerik képességeinket, tudják hova hoztak bennünket, csak úgy eszembe jutott, hogy ismerik-e a képességeinket? Tudják hova hoztak bennünket? Megint csak a bizalom maradt. A századik méter körül elmúlt minden félelmem. Arra gondoltam, hogy az végül már mindegy, hogy harminc vagy kétszáz méterről esek le. Az már biztos, hogy Osinak nincs tériszonya (hiába diagnosztizálta ezt valami pszichiáter). Felmentünk mind a hatan. Egyedül Viki hagyta ki a falat, mert az hogy nincs lefelé út, túl nagy kockázatot jelentett volna. Szerintem meg tudta volna csinálni, de mire ez kiderült már nem volt mód az elindulásra. A kiszolgáltatottság élményeit, az erős
pszichés és fizikai megterhelést kibírtuk. A magasságtól és/vagy
tóvíztől melyből ittunk, páran fostak és hánytak, de azt is
túléltük. 1500 méter felett más higiéniás szabályok érvényesek,
de nagyon jól esett hazaérkezve megborotválkozni és meleg vízben
zuhanyozni. Végül érdekes szomorúság uralkodott el rajtam. Tudom,
hogy mindig felül szeretném múlni a megszerzett élményeimet,
de most azaz érzésem, hogy ezt már nem fogom tudni felülmúlni.
Valami beteljesült, valami megvalósult, valami véget ért. Sötét
lett az út előttem, mint mikor a menedékházhoz mentem, láthatatlan
a vége, mint a szikla tövében, nem teszek mást most sem, bízok
magamban, a társaimban és megyek tovább. |
 |